10 évvel ezelőtt...
Semmit sem láttam a korom sötétben, mégsem féltem hozzá voltam szokva ehhez az érzéshez. Arra neveltek, hogy gondolkodás nélkül öljek, ne maradjon időm sajnálni az áldozatott, vagyis inkább a prédát, amiért busás jutalmat kapsz.
Ahogy lépkedtem a szűk lépcsőfokokon baljósan nyikorogtak a lécek. Csak hét éves voltam így meg kellet volna ijednem a sötét alaktól, ami mintha meg mozdult volna, mégis hidegen hagyott. Nem voltam átlagos gyerek, de hát a családom sem az.
Lassan lépkedtem, óvatosan, ne hogy leesek. Zörej...
Halk nyöszörgő valami... Ahogy haladtam lefelé megcsapott a savas tisztító, műfenyővel keveredő csípős szaga. Mi lehet itt? Mindig is tiltottak a legfelső emelettől, eddig nem is szegtem meg a tilalmat, de most, hogy senki sincs itthon... Nem féltem megtenni! Úgysem jönnek rá, valószínűleg csak komolyabb fegyverek és nem akarják, hogy játsszam velük. A kíváncsiság hajtott, elfeledtette a remegő félelmet. Ahogy egy újabb fokra léptem a hálóingem a lába alá került. Apró kezeimnek már nem maradt ideje megkapaszkodni, hangos puffanással borultam le a lépcsőn. Az nem érdekelt, hogy fájt, inkább attól féltem, hogy a házvezetőnő meghallja. Lelapultam, csendben, lélegezni is alig mertem. Valami közeledett, hideg, dermesztő leheletet éreztem a tarkómon, mikor megfordultam... Őt láttam magam előtt.
